A ceremónia véget ért. Az elme természetes reflexe az, hogy azonnal munkához lát. Megpróbálja megfejteni a szimbolikát, megmagyarázni a víziókat, és olyan narratívát felépíteni, amely érthetővé teszi azt, ami történt. Ez intelligensnek tűnik, mert olyan, mintha mélyen dolgoznál. De valójában ez az ego rekonstrukciós modellje. Megpróbálja megmagyarázni azt a területet, amely a szertartás alatt rövid ideig kicsúszott az irányítása alól.

Ezért az integráció nem egy szép történet megalkotása az átalakulásról. Sokan rendkívül folyékonyan tudnak beszélni arról, ami történt, amit megmutatott nekik a medicina, mit értettek meg, mit szándékoznak megváltoztatni. Ez a megosztó körön hasznos, de az integrációs fázisban sokszor annak a jele, hogy a valódi beépülés még nem ment végbe teljesen.

Aki valóban integrál, gyakran kevesebbet tud szavakba önteni – nem azért, mert kevesebbet kapott, hanem mert a változás már a narratíva szintjén túl dolgozik. A testben. A viselkedésben. Azokban a csendes, hétköznapi pillanatokban, amikor egy új minta vagy viselkedésforma csendben elkezdi felváltani a régit – anélkül, hogy ezt bárki számára meg kellene fogalmazni.

A szimbolika sem kivétel ez alól. A ceremóniában megjelenő képek, archetípusok és víziók nem kódok, amelyeket meg kell fejteni. Nem üzenetek, amelyek az intellektus értelmezésére várnak. Ha az elme megragadja őket és magyarázatot épít köréjük – ez a kígyó ezt jelenti, ez a fény azt jelenti –, akkor a szimbólum és a megélés elveszíti az erejét. Ami közvetlen tapasztalatként érkezett meg, intellektuális tartalommá válik. Az élő víz megfagy.

Ez nem azt jelenti, hogy a szimbolikának nincs helye az integrációban. Azt jelenti, hogy a helyes kérdés most nem az, „hogy mit jelent” – hanem az, „hogy mit érzek, amikor kapcsolódom vele”. Mit érzek a testemben. Mit nyit meg. A szimbólumokon és víziókon nem kell gondolkodni. Érezni kell őket.

Hetekkel, hónapokkal később valami megváltozik. Ha valóban hagytad az élményt beépülni – ha nem elemezted halálra és nem idézted vissza folyamatosan –, a szimbólum már nem ugyanolyan, mint volt. Konszolidálódott. Az érzelmi intenzitás csökkent, és ami maradt, az tisztább.

Ebben a fázisban már lesz helye az értelmezésnek – de nem az intellektuális dekódolásnak. Inkább annak, amit a jungi hagyomány aktív imaginációnak nevez: visszatérsz a képhez, de nem azért, hogy megfejtsd, hanem hogy párbeszédet folytass vele. Itt már felteheted a kérdést: mit akarsz tőlem? Mit akarsz nekem megmutatni? 

De az első pár hétben ne próbáld még megfejteni. Amikor visszatérsz a szimbólumhoz, és a kapcsolódás már nem aktiválja újra az érzelmi állapotot, akkor értél meg arra, hogy megkérdezd, mit jelent. Addig az értelmezés korai.

Ez az oka annak, hogy sok ember, aki azonnal elkezd szimbolikus munkát végezni a szertartás után, nem jut mélyebb megértésre, hanem csak egy intellektuális történetet épít, amelyet aztán magával cipel, és amelyet a valódi integráció helyett használ.

A szimbólumok és víziók megvárják amíg készen állsz. Az kérdés sosem az, hogy mit jelentenek. A kérdés mindig az: készen áll-e a befogadó arra, hogy ,meghallja az üzeneteket.

Az integráció ugyancsak nem az élmény emlékezetben való megismétlése. Ha újra és újra visszatérsz a szertartás legélénkebb pillanataihoz és mentális tartalomként lejátszod a csúcspontokat, akkor a szertartás az emlékezetedben marad, ahelyett, hogy a hétköznapi életedbe beépülne. A visszaemlékezés akkor válik problémává, amikor ezek a jelek megjelennek. Amikor az élmény szóbeli felidézése erősebb érzelmi intenzitást hordoz, mint a hétköznapi élet. Amikor az ember a szertartási pillanatokhoz viszonyítva értékeli a hétköznapokat, és a hétköznapok mindig veszítenek. Amikor a csoport összejöveteleinek fő témája a múltbeli élmények felidézése, nem pedig az új élmények megosztása. Ez az mikor az ember a visszaemlékezést használja arra, hogy elkerülje az aktuális, feldolgozatlan érzelmi tartalmat.